Mondanám, hogy
élménybeszámoló, de nem az.
Nagy lelkesedéssel készülődtem, a
Nemzeti Ünnep tiszteletére szervezett túrára. Szorgalmasan
figyeltem a koponyeg.hu-t. Láttam, hogy csütörtökön nagy szél
várható némi hóval. Majd 15-én az orkánerejű szél felszakítja
a felhőzetet. 15-e számomra kiemelt alkalom. Nem szívesen mondtam
volna le a túrát, meg nem is tudtam volna, mert több internetes
oldalon is meghirdettem, valamint több helyszínre is
kifüggesztettem.
Azt a slágergyanús szöveget, hogy:
„A túra mindenféle időjárási körülmény közt meg lesz
tartva.” azt én mindig úgy értettem, hogy egy támpont. Ha
változékony lesz is az időjárás, ne tépelődjön a túratárs,
hogy meg lesz-e tartva, vagy sem. De én minden esetre, mindig ott
leszek, a túra helyszínén, és ha kell, akkor inkább magam
fordítom vissza a túratársakat. Gondoltam, annyira nem lehet rossz
időjárás, hogy magam, ne tudnék megjelenni.
14-én,
csütörtökön egész nap bent voltam Veszprémben. Élénk szél
fújt, havazott is valamennyire. Még néztem is, hogy merre, hol van
az a meghirdetett hatalmas szél!
Délután, a Jutasi út alsó részéből
gyalogoltam fel a buszpályaudvarra. Szinte kellemesnek volt mondható
az időjárás. 1445 kor indult a buszom. Akkor még
nem tudtam, hogy azért megy Hajmáskérnek, mert a 8-as főutat
lezárták a hóakadályok miatt. 1530 kor már
bent voltunk a Hajmáskér előtt, a hóban veszteglő kocsi,
autóbusz sorban. Csak néztem! Csuklós busszal voltunk. Én végig
álltam. A busz fűtetlen volt! Havazott és a szél kegyetlenül
fújt. Jó lett volna képeket készíteni, de akkor valahogy nem
volt kedvem, a helyzet nagyon komoly volt. Így a képek, internetről
vannak letöltve illusztrációként. A valóságot jól mutatják,
ahogyan az volt 14-én csütörtökön.
A buszsofőr valamiféle bölcs
sugallatra nem szólt semmit az utasokhoz, és az utasok is
valamiféle egyöntetű fásultsággal nem kérdeztek. Nyugalom volt.
Csak én éreztem, majd később láttam, mint szenvednek. Először
a dohányosok adták meg magukat. Nem bírták és lekéredzkedtek.
Látni kellett volna hogyan néztek ki, mikor visszaszálltak. Többet
nem próbálkoztak. Magam igyekeztem mozgásban lenni, hogy a lábam
ne fázzon, meg szerettem volna elsőként értesülni a
fejleményekről. Így előre mentem. Néha látni lehetett pár
méterre, máskor meg semmit sem, aztán néha meg három busznyira,
de csak ritkán. A sofőr időről időre kiszállt, hogy
megtakarítsa az ablaktörlőket, a ráfagyott hótól. Aztán, meg
megkért, hogy törölgessem néha a szélvédő belső felületét.
Majd megszólaltak a telefonok. Fülelt az ember, hallott valamit,
kombinált, aztán csönd. Volt köztünk egy beteg kislány. Úgy 16
lehetett. Előre jött a sofőrhöz, hogy édesanyja szeretne vele
beszélni telefonon. Mint kiderült, króm betegsége van, pánik
helyzetben rosszul lehet.
Szerencsére a lány nyugodt volt, nem volt probléma. Már nem
emlékszem, hogy a sofőr telefonált-e a Volánhoz, vagy, amikor őt
hívta a Volán, de átadta, mi a helyzet a buszon. Fűtetlen kocsi,
beteg kislány… Visszakérdeztek, hogy van-e üzemanyaga. Az volt
szerencsére.
Amikor beszéltem öcsémmel telefonon,
vázoltam, mi a helyzet. Majd kértem, hogy nézzen utána, hogy
mikor várható vonat Veszprém felől, ami megáll Hajmáskéren is.
Közben megszakadt a vonal. Majd kis idő múlva visszahívott.
Elmondta, hogy Várpalotán hatalmas szélvihar, hófúvás van. A
vonal megszakadás oka a pillanatnyi áramszünet volt. Említette,
hogy 16:07-kor és 18:07-kor is várható vonat Veszprémből. Majd
telefonáltam a tűzoltóságnak. Elmondták, hogy tudnak rólunk,
dolgoznak az egységeik.
Innentől fogva azon törtem a fejem,
hogy mi lenne, ha neki indulnék gyalog a vasútállomásnak?
Az a helyzet, hogy nem emlékeztem az
útvonalra, olyan rég jártam ezen a szakaszon. Régebben sokszor
megjártam a kis motorommal nyári időszakban. De az régen volt.
Majd egyszer csak Hajmáskér felől
megjelent egy gyalogos személy. Azonnal kikérdeztük. Kiderült,
hogy szolgálaton kívüli tűzoltó. És már intézkedett.
Elmondta, hogy a vasútállomás 500 m-re van előttünk.
Jól fel voltam öltözve, mert annyit
le tudtam követni az előző napokban, az interneten, hogy erős
szél várható. Így vastag ruházatom is volt, meg magas szárú
túrabakancs volt rajtam. Ennyiből szerencsém volt. De, még sem
mertem neki indulni a hófuvásban. Aztán már a 16:07-es vonatot
sem értem volna el. Pedig világosban jó lett volna még is lépni. Majd, ha jól emlékszem, valaki telefonon kapta a hírt, hogy
kihúzták az elakadt buszt és nem sokára jön a hókotró. Végre,
egyszer csak megjelent. Már be is sötétedett. Jókora gép volt,
hatalmas tolólappal az elején. Először az elakadt kisebb markolót
húzta ki, majd felszállt a buszra és elmondta, mi a helyzet, hogy
szabad az út, mehetünk nyugodtan. El is indult végre a sor.
Lassan, lépésben. Az előttünk haladó személyautót többször
is lefújta az útról a szélvihar, visszatolatgatva tudott nagy
nehezen egyenes irányba állni. De nem sokáig tartott, hamar
elakadtunk megint. Most mi lehet? Telefonáltam a tűzoltóságra és
elmondtam, mi a helyzet. Kértem, hívják vissza a hókotrót.
Majd egy újabb gyalogos személy tűnt
fel Hajmáskér felől. Azonnal kikérdeztük. Kiderült, ő csak egy
civil és a feleségéért jött. Viszont annyi információt tudott
mondani, hogy a vasútállomás már csak 300 m-re van előttünk. Ők
el is mentek.
És megint a várakozás.
Aztán, egyszer csak megjelent újra a
hókotrós. Mondta, nem számított arra, hogy megint elakadunk, hogy
ennyire hamar befújja az utat a szél maga mögött. Bajban volt,
mert nem tudott mellettünk elmenni, hogy a sor Hajmáskér felőli
elejére jusson. Félre állíttatta a buszunkat, rajta volt az
igyekezet. Majd megint megjelent és közölte a „Jó hírt” A
hókotró még sem fért el. Bent van az árokban.
Kint tombolt a hóvihar. Hol csak pár
méterre láttunk el, majd semennyire sem, aztán néha kivehető
volt a harmadik busz piros lámpája. A viharos szél néha még a
hosszú csuklóst is meg-megdöngette. A busz elejében egyre többen
gyűltek össze, kíváncsian várva a fejleményeket. Néha már
kérnem kellett, hogy húzódjanak hátrébb.
19 órát elhaladta az idő. Megint
csak törtem a fejem, hogy mi legyen. Már csak 300 m-re van az
állomás. Meg plusz a tomboló vihar.
Aztán láttam, amint egy kis csoport
készülődik leszállni. Ekkor elszántam magam. Nem várok a
semmire.
Leszálltunk, mi a nagy bátrak. Kint
épp a régi Delta műsor szignálját játszották. Nagyon kemény
volt!
Eleinte vezetett a buszunk lámpafénye,
majd a másik busz oldalához igyekeztem tartani. Néztem hátra is,
el ne veszítsem a megettem haladókat. Az épp soron következő
busz mellett haladtam el, amikor hirtelen az árok széle előtt
találtam magam. Mert a busz eleje bent volt az árokban. 90 fokos
irányváltás és újra az úton voltam. Hívtam a magam megett
levőket is, el ne maradjanak. Alig lehetett látni valamit, amikor
magam előtt egyszer csak, egy csoportot vettem észre. Kérdésemre
elmondták, hogy Hajmáskériek. És mutatták is, hogy az állomás
ott van mellettünk. Nagyon jól jött a segítség, mert így nem
kellett keresgélni az állomást. Valami féle fényre számítottam.
De sehol egy lámpa nem volt.
Részletekbe menően mesélem el azt a
csütörtöki napot. Mert a lényeg nem abban a konkrétumban van,
hogy váratlan hóviharban elakadtunk, nem tudtuk, mire számítsunk...
A részletek amik igazán fontosak.
Ilyent még sosem éltem át, majd 5 évtized alatt. Bár
tapasztaltam hóvihart, de vagy nem volt akkorra, vagy épp otthon
voltam.
1987-es hóvihar
Igen, 1987 januárjában katona voltam, és elvágott
bennünket egy hétre a hóvihar a külvilágtól. Laktanyán kívül
laktunk egy adóházban. De akkor is fűtött meleg helyen
tartózkodhattam. Nem úgy, mint most.
Hogy miért nem láttunk lámpafényt,
nem sokára ki is derült.
Az állomásra kikészülve értünk
be. Sötét volt, csak a forgalmiban láttam fényt. Benyitottam, és
előadtam, mi a helyzet. Kérdeztem, hol található a váróterem.
Mondták, menjenek csak tovább. Meg volt. Benyitottunk. Rengeteg
ember álldogált sötét hidegben. Vissza a Forgalmi irodába!
Kérdeztem, mi van? Mire végre elmondták, hogy az egész faluban
nincs villany. És, gyertyájuk van? Nincs. Miért nem intézkednek,
miért hagyják így az embereket ebben a vészhelyzetben? Teljes
részvétlenséget mutattak.
A hangos bemondó működik? Igen, volt
a válasz. Majd elmondták, hogy a vonatunk még Bobán vesztegel,
mert a Zalai gyors nem érkezett meg. Nagy késésre számítsunk.
Ilyenek után, nem volt más, vissza a
hideg, sötét váróterembe. Egy két személy
nél volt kis lámpa a terem végében.
Majd szerencsénkre, a mi részünkön is előkerült egy. Így
némileg normalizálódott a helyzet. És! A váróteremben valahogy
melegebb volt, mint a buszon. A Sok ember belehelte a helységet.
Szinte mindenki a hó fogságában veszteglő buszokról volt.
Az emberek megadással, beszélgetéssel
fogadták a helyzetet. Így viszonylag nyugalom volt. Néha
megszólalt a hangosbemondó is, közölte a tetemes várakozást.
Majd Jött a jó hír, érkezik Budapestről a rég várt vonat.
Budapestről megjött aztán majd a második vonat is. Veszprém
felől még mindig hosszú késésre lehetett számítani. Ekkor már
22 óra körül lehetett.
Egyszer csak, valami mocorgásra lettem
figyelmes. Lámpafényeket láttam. Egy busz állt be az állomás
mellé.
Hurrá! A buszok kiszabadultak a hó
fogságából!
Azonnal mindenkit fellármáztunk a
sötét váróteremben.
Az egyik vállalati busz volt az. Tudni
illik, a délelőttösöket sem tudta már hazavinni a busz.
Végre elindultunk. De mi lesz a
további szakaszon hazafelé?!
Szerencsére, a buszon jó meleg volt!
Lassan ment a busz, igyekeztem jól
megfigyelni mindent a busz ablakából. Voltak hóátfuvások, amiken
látni lehetett, hogy úgy kellett áttörnie a hókotrónak. Végre
kiértünk a nyolcas főútra! A műúton olyan 15 cm-es hó volt,
de járható volt. Láttunk egy helyen az útról lecsúszott és
félig az útra kilógó teherautót.
Meg vettünk is fel az út mellett
gyaloglókat.
Pétre is be kellett menni. 10 Km-es kitérő, a főútvonaltól. De előtte
még rendőrségi zárral is találkoztunk. Miután tisztázta
sofőrünk, hogy csak palotáig lesz az út, tovább engedtek.
23 óra körül értem haza. Nem messze
a házunktól tett le a busz.
Odahaza aztán várt a meleg vacsora
és az információ áradata. Öcsém egész végig a fehérvári
Vörösmarty Rádiót hallgatta. Abban nagyon felkészülten, percről
percre tájékoztatták a hallgatókat, mentéseket, szerveztek,
üzeneteket közvetítettek! Meg a másik hírforrás a TV volt. De
annak nem volt ilyen felkészült és helyi információja.
Szinte sokkban voltam, mikor ágyba
bújtam. Még mindig nem tudtam felfogni, mi történt, hogy pénteken
15-én minden zár alatt lesz, nem járnak a távolsági buszok.
Ugye, másnap, várt volna a túra. Még délután, telefonon hívott
az egyik túratársam, hogy akkor meg lesz-e tartva a túra? Olyan 17
körül lehetett. Igen, meg. Volt a válaszom. Tényleg nem volt
fogalmam, mi is zajlik, annyira meglepetten ért ez a hóvihar.
Így reggel az volt az első dolgom,
hogy felhívtam a volánt és megkérdeztem, mi is a helyzet.
Közölték velem, hogy a városokból nem engednek ki semmilyen
forgalmat, a főutak is le vannak zárva. No, ekkor kezdtem felfogni
a valóságot.
Azóta már eltelt 9 nap, mikor írom e
sorokat, de még most sem tudtam túl tenni magam rajta, pedig én
még elég jól megúsztam! Ruházatom is jó volt, nem kellett
menedékhelyen vesztegelnem.
Elgondolkodtam, hogy ha néztem volna
a híradókat 14-e előtti napokban, mennyire lettem volna
felkészült?
13-án nagyon jó tavaszi időjárás
volt. 14-én, megjött a várt vihar, de mint mondom, Veszprémben
csak mérsékelten volt tapasztalható. A napjaimat ott töltöm,
munkám révén.
Jó lett volna, ha már hétfőn,
kedden kijöhetett volna egy figyelmeztetés:
Figyelem, a 13-ai tavaszt hirtelen tél
váltja fel, viharos hófuvásokkal… stb!
És, aki viszont szeretné, annak lenne
lehetősége, akár egy regisztrálás után, de, emailben, vagy
sms-ben kapni figyelmeztetést.
Nekem jól jött volna, mert csak ezen
úton értesülhettem volna arról, ami várt 14-én!
Úgy vélem, hogy jó lenne, ha végre
meg lehetne tenni, hogy ilyenkor előre lezárnák az adott
országrészt, részeket és ezt előző napokban előre be is
harangoznák. Aztán, ha elmaradna, vagy enyhébben érkezne a várt
természeti csapás, akkor meg lehetne indítani az életet rövid
idő alatt.
Nem tudom, ugyan is, hogy mire jó az a
nagy erőfeszítés, ami a rengeteg hófogságába került élet,
egyéb javak mentésére kellett! Nehezebb is volt az utak
letakarítása a veszteglő, elakadt gépjárművek miatt.
A technika már meg van arra, hogy
figyelmeztessék a lakosságot, hogy szervezetten lezárhassák az
országot.
Úttörőként, valamely államnak meg
kellene tennie ezt elsőként. Mert ez, még ha nem tévedek, sehol
sem működik. Jó lenne, ha ez hozzáértő szakemberek kezében
lenne, akiknek a hivatásuk már több év tizede.
Elgondolkodtató az emberi
felelőtlenség.