Hó fogságában! 2013.március 14.

Mondanám, hogy élménybeszámoló, de nem az.

Nagy lelkesedéssel készülődtem, a Nemzeti Ünnep tiszteletére szervezett túrára. Szorgalmasan figyeltem a koponyeg.hu-t. Láttam, hogy csütörtökön nagy szél várható némi hóval. Majd 15-én az orkánerejű szél felszakítja a felhőzetet. 15-e számomra kiemelt alkalom. Nem szívesen mondtam volna le a túrát, meg nem is tudtam volna, mert több internetes oldalon is meghirdettem, valamint több helyszínre is kifüggesztettem.

Azt a slágergyanús szöveget, hogy: „A túra mindenféle időjárási körülmény közt meg lesz tartva.” azt én mindig úgy értettem, hogy egy támpont. Ha változékony lesz is az időjárás, ne tépelődjön a túratárs, hogy meg lesz-e tartva, vagy sem. De én minden esetre, mindig ott leszek, a túra helyszínén, és ha kell, akkor inkább magam fordítom vissza a túratársakat. Gondoltam, annyira nem lehet rossz időjárás, hogy magam, ne tudnék megjelenni.

14-én, csütörtökön egész nap bent voltam Veszprémben. Élénk szél fújt, havazott is valamennyire. Még néztem is, hogy merre, hol van az a meghirdetett hatalmas szél!

Délután, a Jutasi út alsó részéből gyalogoltam fel a buszpályaudvarra. Szinte kellemesnek volt mondható az időjárás. 14⁴⁵ kor indult a buszom. Akkor még nem tudtam, hogy azért megy Hajmáskérnek, mert a 8-as főutat lezárták a hóakadályok miatt. 15³⁰ kor már bent voltunk a Hajmáskér előtt, a hóban veszteglő kocsi, autóbusz sorban. Csak néztem! Csuklós busszal voltunk. Én végig álltam. A busz fűtetlen volt! Havazott és a szél kegyetlenül fújt. Jó lett volna képeket készíteni, de akkor valahogy nem volt kedvem, a helyzet nagyon komoly volt. Így a képek, internetről vannak letöltve illusztrációként. A valóságot jól mutatják, ahogyan az volt 14-én csütörtökön.

A buszsofőr valamiféle bölcs sugallatra nem szólt semmit az utasokhoz, és az utasok is valamiféle egyöntetű fásultsággal nem kérdeztek. Nyugalom volt. Csak én éreztem, majd később láttam, mint szenvednek. Először a dohányosok adták meg magukat. Nem bírták és lekéredzkedtek. Látni kellett volna hogyan néztek ki, mikor visszaszálltak. Többet nem próbálkoztak. Magam igyekeztem mozgásban lenni, hogy a lábam ne fázzon, meg szerettem volna elsőként értesülni a fejleményekről. Így előre mentem. Néha látni lehetett pár méterre, máskor meg semmit sem, aztán néha meg három busznyira, de csak ritkán. A sofőr időről időre kiszállt, hogy megtakarítsa az ablaktörlőket, a ráfagyott hótól. Aztán, meg megkért, hogy törölgessem néha a szélvédő belső felületét. Majd megszólaltak a telefonok. Fülelt az ember, hallott valamit, kombinált, aztán csönd. Volt köztünk egy beteg kislány. Úgy 16 lehetett. Előre jött a sofőrhöz, hogy édesanyja szeretne vele beszélni telefonon. Mint kiderült, króm betegsége van, pánik helyzetben rosszul lehet.  Szerencsére a lány nyugodt volt, nem volt probléma. Már nem emlékszem, hogy a sofőr telefonált-e a Volánhoz, vagy, amikor őt hívta a Volán, de átadta, mi a helyzet a buszon. Fűtetlen kocsi, beteg kislány… Visszakérdeztek, hogy van-e üzemanyaga. Az volt szerencsére.

Amikor beszéltem öcsémmel telefonon, vázoltam, mi a helyzet. Majd kértem, hogy nézzen utána, hogy mikor várható vonat Veszprém felől, ami megáll Hajmáskéren is. Közben megszakadt a vonal. Majd kis idő múlva visszahívott. Elmondta, hogy Várpalotán hatalmas szélvihar, hófúvás van. A vonal megszakadás oka a pillanatnyi áramszünet volt. Említette, hogy 16:07-kor és 18:07-kor is várható vonat Veszprémből. Majd telefonáltam a tűzoltóságnak. Elmondták, hogy tudnak rólunk, dolgoznak az egységeik.

Innentől fogva azon törtem a fejem, hogy mi lenne, ha neki indulnék gyalog a vasútállomásnak?

Az a helyzet, hogy nem emlékeztem az útvonalra, olyan rég jártam ezen a szakaszon. Régebben sokszor megjártam a kis motorommal nyári időszakban. De az régen volt.

Majd egyszer csak Hajmáskér felől megjelent egy gyalogos személy. Azonnal kikérdeztük. Kiderült, hogy szolgálaton kívüli tűzoltó. És már intézkedett. Elmondta, hogy a vasútállomás 500 m-re van előttünk.

Jól fel voltam öltözve, mert annyit le tudtam követni az előző napokban, az interneten, hogy erős szél várható. Így vastag ruházatom is volt, meg magas szárú túrabakancs volt rajtam. Ennyiből szerencsém volt. De, még sem mertem neki indulni a hófuvásban. Aztán már a 16:07-es vonatot sem értem volna el. Pedig világosban jó lett volna még is lépni. Majd, ha jól emlékszem, valaki telefonon kapta a hírt, hogy kihúzták az elakadt buszt és nem sokára jön a hókotró. Végre, egyszer csak megjelent. Már be is sötétedett. Jókora gép volt, hatalmas tolólappal az elején. Először az elakadt kisebb markolót húzta ki, majd felszállt a buszra és elmondta, mi a helyzet, hogy szabad az út, mehetünk nyugodtan. El is indult végre a sor. Lassan, lépésben. Az előttünk haladó személyautót többször is lefújta az útról a szélvihar, visszatolatgatva tudott nagy nehezen egyenes irányba állni. De nem sokáig tartott, hamar elakadtunk megint. Most mi lehet? Telefonáltam a tűzoltóságra és elmondtam, mi a helyzet. Kértem, hívják vissza a hókotrót.

Majd egy újabb gyalogos személy tűnt fel Hajmáskér felől. Azonnal kikérdeztük. Kiderült, ő csak egy civil és a feleségéért jött. Viszont annyi információt tudott mondani, hogy a vasútállomás már csak 300 m-re van előttünk. Ők el is mentek.

És megint a várakozás.

Aztán, egyszer csak megjelent újra a hókotrós. Mondta, nem számított arra, hogy megint elakadunk, hogy ennyire hamar befújja az utat a szél maga mögött. Bajban volt, mert nem tudott mellettünk elmenni, hogy a sor Hajmáskér felőli elejére jusson. Félre állíttatta a buszunkat, rajta volt az igyekezet. Majd megint megjelent és közölte a „Jó hírt” A hókotró még sem fért el. Bent van az árokban. 

Kint tombolt a hóvihar. Hol csak pár méterre láttunk el, majd semennyire sem, aztán néha kivehető volt a harmadik busz piros lámpája. A viharos szél néha még a hosszú csuklóst is meg-megdöngette. A busz elejében egyre többen gyűltek össze, kíváncsian várva a fejleményeket. Néha már kérnem kellett, hogy húzódjanak hátrébb.

19 órát elhaladta az idő. Megint csak törtem a fejem, hogy mi legyen. Már csak 300 m-re van az állomás. Meg plusz a tomboló vihar.

Aztán láttam, amint egy kis csoport készülődik leszállni. Ekkor elszántam magam. Nem várok a semmire.

Leszálltunk, mi a nagy bátrak. Kint épp a régi Delta műsor szignálját játszották. Nagyon kemény volt!

Eleinte vezetett a buszunk lámpafénye, majd a másik busz oldalához igyekeztem tartani. Néztem hátra is, el ne veszítsem a megettem haladókat. Az épp soron következő busz mellett haladtam el, amikor hirtelen az árok széle előtt találtam magam. Mert a busz eleje bent volt az árokban. 90 fokos irányváltás és újra az úton voltam. Hívtam a magam megett levőket is, el ne maradjanak. Alig lehetett látni valamit, amikor magam előtt egyszer csak, egy csoportot vettem észre. Kérdésemre elmondták, hogy Hajmáskériek. És mutatták is, hogy az állomás ott van mellettünk. Nagyon jól jött a segítség, mert így nem kellett keresgélni az állomást. Valami féle fényre számítottam. De sehol egy lámpa nem volt.

Részletekbe menően mesélem el azt a csütörtöki napot. Mert a lényeg nem abban a konkrétumban van, hogy váratlan hóviharban elakadtunk, nem tudtuk, mire számítsunk...

A részletek amik igazán fontosak. Ilyent még sosem éltem át, majd 5 évtized alatt. Bár tapasztaltam hóvihart, de vagy nem volt akkorra, vagy épp otthon voltam.

                                                               1987-es hóvihar

 Igen, 1987 januárjában katona voltam, és elvágott bennünket egy hétre a hóvihar a külvilágtól. Laktanyán kívül laktunk egy adóházban. De akkor is fűtött meleg helyen tartózkodhattam. Nem úgy, mint most.

Hogy miért nem láttunk lámpafényt, nem sokára ki is derült.

Az állomásra kikészülve értünk be. Sötét volt, csak a forgalmiban láttam fényt. Benyitottam, és előadtam, mi a helyzet. Kérdeztem, hol található a váróterem. Mondták, menjenek csak tovább. Meg volt. Benyitottunk. Rengeteg ember álldogált sötét hidegben. Vissza a Forgalmi irodába! Kérdeztem, mi van? Mire végre elmondták, hogy az egész faluban nincs villany. És, gyertyájuk van? Nincs. Miért nem intézkednek, miért hagyják így az embereket ebben a vészhelyzetben? Teljes részvétlenséget mutattak.

A hangos bemondó működik? Igen, volt a válasz. Majd elmondták, hogy a vonatunk még Bobán vesztegel, mert a Zalai gyors nem érkezett meg. Nagy késésre számítsunk.

Ilyenek után, nem volt más, vissza a hideg, sötét váróterembe. Egy két személy

nél volt kis lámpa a terem végében. Majd szerencsénkre, a mi részünkön is előkerült egy. Így némileg normalizálódott a helyzet. És! A váróteremben valahogy melegebb volt, mint a buszon. A Sok ember belehelte a helységet. Szinte mindenki a hó fogságában veszteglő buszokról volt.

Az emberek megadással, beszélgetéssel fogadták a helyzetet. Így viszonylag nyugalom volt. Néha megszólalt a hangosbemondó is, közölte a tetemes várakozást. Majd Jött a jó hír, érkezik Budapestről a rég várt vonat. Budapestről megjött aztán majd a második vonat is. Veszprém felől még mindig hosszú késésre lehetett számítani. Ekkor már 22 óra körül lehetett.

Egyszer csak, valami mocorgásra lettem figyelmes. Lámpafényeket láttam. Egy busz állt be az állomás mellé.

Hurrá! A buszok kiszabadultak a hó fogságából!

Azonnal mindenkit fellármáztunk a sötét váróteremben.

Az egyik vállalati busz volt az. Tudni illik, a délelőttösöket sem tudta már hazavinni a busz.

Végre elindultunk. De mi lesz a további szakaszon hazafelé?!

Szerencsére, a buszon jó meleg volt!

Lassan ment a busz, igyekeztem jól megfigyelni mindent a busz ablakából. Voltak hóátfuvások, amiken látni lehetett, hogy úgy kellett áttörnie a hókotrónak. Végre kiértünk a nyolcas főútra! A műúton olyan 15 cm-es hó volt, de járható volt. Láttunk egy helyen az útról lecsúszott és félig az útra kilógó teherautót.

Meg vettünk is fel az út mellett gyaloglókat.

Pétre is be kellett menni. 10 Km-es kitérő, a főútvonaltól. De előtte még rendőrségi zárral is találkoztunk. Miután tisztázta sofőrünk, hogy csak palotáig lesz az út, tovább engedtek.

23 óra körül értem haza. Nem messze a házunktól tett le a busz.

Odahaza aztán várt a meleg vacsora és az információ áradata. Öcsém egész végig a fehérvári Vörösmarty Rádiót hallgatta. Abban nagyon felkészülten, percről percre tájékoztatták a hallgatókat, mentéseket, szerveztek, üzeneteket közvetítettek! Meg a másik hírforrás a TV volt. De annak nem volt ilyen felkészült és helyi információja.

Szinte sokkban voltam, mikor ágyba bújtam. Még mindig nem tudtam felfogni, mi történt, hogy pénteken 15-én minden zár alatt lesz, nem járnak a távolsági buszok. Ugye, másnap, várt volna a túra. Még délután, telefonon hívott az egyik túratársam, hogy akkor meg lesz-e tartva a túra? Olyan 17 körül lehetett. Igen, meg. Volt a válaszom. Tényleg nem volt fogalmam, mi is zajlik, annyira meglepetten ért ez a hóvihar.

Így reggel az volt az első dolgom, hogy felhívtam a volánt és megkérdeztem, mi is a helyzet. Közölték velem, hogy a városokból nem engednek ki semmilyen forgalmat, a főutak is le vannak zárva. No, ekkor kezdtem felfogni a valóságot.

Azóta már eltelt 9 nap, mikor írom e sorokat, de még most sem tudtam túl tenni magam rajta, pedig én még elég jól megúsztam! Ruházatom is jó volt, nem kellett menedékhelyen vesztegelnem.

Elgondolkodtam, hogy ha néztem volna a híradókat 14-e előtti napokban, mennyire lettem volna felkészült?

13-án nagyon jó tavaszi időjárás volt. 14-én, megjött a várt vihar, de mint mondom, Veszprémben csak mérsékelten volt tapasztalható. A napjaimat ott töltöm, munkám révén.

Jó lett volna, ha már hétfőn, kedden kijöhetett volna egy figyelmeztetés:

Figyelem, a 13-ai tavaszt hirtelen tél váltja fel, viharos hófuvásokkal… stb!

És, aki viszont szeretné, annak lenne lehetősége, akár egy regisztrálás után, de, emailben, vagy sms-ben kapni figyelmeztetést.

Nekem jól jött volna, mert csak ezen úton értesülhettem volna arról, ami várt 14-én!

Úgy vélem, hogy jó lenne, ha végre meg lehetne tenni, hogy ilyenkor előre lezárnák az adott országrészt, részeket és ezt előző napokban előre be is harangoznák. Aztán, ha elmaradna, vagy enyhébben érkezne a várt természeti csapás, akkor meg lehetne indítani az életet rövid idő alatt.

Nem tudom, ugyan is, hogy mire jó az a nagy erőfeszítés, ami a rengeteg hófogságába került élet, egyéb javak mentésére kellett! Nehezebb is volt az utak letakarítása a veszteglő, elakadt gépjárművek miatt.

A technika már meg van arra, hogy figyelmeztessék a lakosságot, hogy szervezetten lezárhassák az országot.

Úttörőként, valamely államnak meg kellene tennie ezt elsőként. Mert ez, még ha nem tévedek, sehol sem működik. Jó lenne, ha ez hozzáértő szakemberek kezében lenne, akiknek a hivatásuk már több év tizede.

Zárásként, hadd fejezzem egy képzelt, 2050-ben elhangzó időjárás jelentéssel.

Elgondolkodtató az emberi felelőtlenség.